Európa a bevándorlásüggyel kapcsolatos problémák alatt látszik összeroppanni. Az elmúlt nyugat-európai hónapok legalábbis azon hezitáció jegyében teltek, hogy mi történjen a Calais-i határátkelőhelyhez tévedt afgán, a Marokkóból Spanyolországra törő szudáni vagy az Olaszország lábainál esdeklő szomáliai, ghánai, nigériai.. szerencsepróbálókkal? Vajon milyen sors vár a menedékjoguk elfogadását zsúfolt internálótáborokban váró emberekre? Bár a beavatkozások visszhangja botrányszagú volt, talán nem önmagukban adnak okot a felháborodásra illetve helyeslésre, hanem a most kirajzolódó európai bevándorláspolitika összefüggésében.
A múlt hónapokban több száz afgán, közép-afrikai, és három repülőgépnyi kelet-afrikai ember drasztikus kitoloncolására került sor Európából, és igen súlyos válsághelyzet alakult ki Melillánál is, ahol a spanyol-marokkói határőrség és a szögesdrótot megmászó emberek harcoltak egymással, és a lövések nem mindig a levegőbe dördültek.
Ám, sem a kitoloncolás, sem a haláleset nem új esemény, hiszen 1992 óta becslések szerint tízezren fulladtak a Mediterrán tengerbe, és Olaszország már régóta szállítja vissza Líbiába a beérkezőket, ahol – a RAI televízió dokumentumfilmjei után az olaszok is jól tudják – Khadafi tábornok országa nem kényezteti őket. Ennél kíméletesebb gyakorlatot alakított ki Marokkó, Európa másik előkapuja, ahol „csak” az ország déli sivatagába szállítják vissza a jobb sorsot keresőket.
A két példa (az olasz-líbiai és a spanyol-marokkói hátraarc), melyek leírásával semmiképp sem az olvasót szeretném rögtön elíjeszteni, az országok egyéni megoldása a felvetett kérdésre. Ezen „előeurópai játékhoz” képest – vélhetjük – , az új összeurópai repülőgépes visszatelepítés kíméletes dolog. A 25-ök nemrég lezajlott, Hampton Court-i tanácskozásának egyik fő pontja, a határok megerősítése mellett, a hazatelepítések feltételeinek megteremtése, a visszafogadó országokkal való egyezkedések és kifizetések voltak, mely akciókra egy spanyol javaslat 400 millió Eurót szánna a közös büdzséből. Az elképzelés először az Európával szomszédos országok, mint első állomás, majd a végcélok visszafogadó kapacitását erősítené a keretből. Vajon hosszútávon mennyire helytállóak ezek az elképzelések?
a statisztikák és a „biztonság”
A most érkező bevándorlók problémája valós, és valamilyen európai választ kíván. De az nem mindegy, milyet. Azonban mielőtt a válaszokat megvizsgáljuk, érdemes lenne megfontolni, miért éppen most lett az immigrációból a nyugat-európai lapok hasábjain trónoló eseménysor. Hiszen tavaly háromszor annyian próbáltak Eszak-Afrikánál Spanyolországba jutni, mint idén, továbbá a főbb statisztikák (ENSZ, Eurostat) adatai szerint, a menedékkérelmek száma, amelynek elfogadása hivatalosan a letelepedés feltétele, jelentősen csökkent az elmúlt években. Míg 1992-ben 672 ezren adták be a kérelmet az EU15 országokba, 2000-ben 389 ezer, 2004-ben pedig 310 ezer körüli dosszié került asztalra, amely 347 ezerre nőt a tíz új tagállam adataival együtt. Országonkénti lebontásban Németország magasan a legkedveltebb célirány (54 272 kérelemmel 2002-ben), majd Franciaország és Nagy-Britannia következik, míg Közép-Kelet Európában a Cseh Köztársaság, Szlovákia és Magyarország a sorrend, hazánk 5048 kérelmmel 2002-ben. Másrészt, a kérelmek elfogadási aránya a legtöbb országban csökkenő: Nagy-Britanniában például a ’99-ben tapasztalt 58,4%-os helybenhagyás 2001-re mindössze 9,4%-ra csökkent, Magyarországon ugyanez a mutató 2,7%-ról 2%-ra esett. Fontos megjegyezni, hogy a statisztika ezen a területen sem megbízható, hiszen a kérelmezők száma nem egyenlő a letelepedni kívánók tényleges számával: kevés bevándorló jut el a kérelem benyújtásáig. Ha a hivatalos adatok momentán nem is igazolják a felfûtött aggodalmakat, és Európa világviszonylatban nem a bevándorlás legfőbb centruma, politikai válasz már van a problémára.
A tárgyban kialakuló konszenzusban, a mérvadó politikusok szerint a demográfiai lejtő miatt bizony szükségünk van a bevándorlókra, de nem ám mindegyikre. Csak a szakképzett, az európai kultúrkörbe beilleszkedni akaró emberekre van szükségünk, mert velük nincs baj. A többiek akár veszélyesek is lehetnek, ezért, a jogi eszközöket összehangolva, a határokat megerősítve, harcolni kell az illegális bevándorlás és az ehhez kapcsolódó bûnözés megfékezéséért. A szükséggel tényleg egybevág, hogy májusban nagy számú bevándorlót legalizáltak Spanyolországban, akik már előtte is az országban dolgoztak – akkor még engedély nélkül. Az állam felismerete: olyan rendelkezéssekkel kell mozdítani a feketemunkások helyzetén, amelyek az állami többletbevételen kívül a munkásokat is nagyobb biztonságba helyezi. Am a spanyol jószív a francia belügyminiszter nemtetszését váltotta ki, aki azt csalogatónak értekelte a beutazást még csak fontolgatókra nézve.Igy egy nappal a legalizációk után, Németország, Spanyolország, Franciaország, Olaszország, és Nagy-Britannia belügyminiszterei gyorstanácskozást tartottak Párizsban, az európai határok megerősítéséről, az illegális bevándorlás és az emberkereskedelem további fékezéséről. Olyan jelzőrendszert kívántak létrehozni, amely megelőzi a spanyolhoz hasonló „egyoldalú” akciókat. A gyorstalálkozó egyik gyors eredménye egy repülőgépes visszatelepítés vázlata volt, a másik valószínûleg olyasféle rakétakilövésre is alkalmas hi-tech lokátornak a sokszorosítása lesz, amelyet Olaszországban, mintegy 48 millió dollárért, már beszereztek. Ez a szerkentyû – a terrorizmus elleni harc mellett – képes a líbiai sivatag teljes légi felügyeletére, illetve a menekülthajók azonosítására is. Spanyolországban az elektromagnetikus rendszer az egész Gibraltári szorost és marokkói partokat is automatán tudja scannelni. Az új technilógiák tesztelését az EU által felállított ad-hoc központok koordinálják, jelenleg kettő ilyen tengeri bázis mûködik Spanyolországban és Görögországban, és egy légi Olaszországban. A negyedik központ a rizikófaktorokat elemzi az Europol segítségével.
a kitoloncolás…
Szemügyre véve a spanyol ügyet azt látjuk azonban, hogy a legalizációval egyetemben azonnali és radikális intézkedések kezdődtek, melyek során a korábbi fekete – de immár rendes – munkások „legalizálatlan” családtagjait azonnali távozásra szólították fel. Ez a lépés már korántsem volt olyan szolidális, mint az első… A következő összeurópai találkozóra a franciaországi Évian-ban került sor, ahol a már említett miniszterek ismét eszközeik összehangolását jelentették be az idegenek charterjárattal való kitoloncolására, ami immár meg is valósult. Július 27-én a Blueline francia légitársaság különgépe szállította haza az „utasokat”, Párizsból Kaboulba: azt az ötven, papírnélküli embert, akiket Franciaországban és Angliában tartóztatott le a rendőrségi razzia. Az eseménnyel kapcsolatban elgondolkodtató, hogy a hatóságok jelentése szerint egyetlenegy kabouli utas sem kérte a menedékjogot (forrás: L’Humanité, DGPN-Francia Rendőrigazgatóság). Az érdekvédelmi szervezetek szerint[1] egyszerûen lehetetlen volt jogorvoslathoz fordulni: nem sikerült az emberek nevét megtudni és velük kapcsolatot felvenni, mert folyton más helyre szállították, ideiglenesen „szabadlábra helyezték”, majd újból bezárták őket. Vajon véletlen-e, hogy a menedékjogi kérelem beadása akadályozott, hogy a jogi szabályozások egyfolytában változnak, a technikai feltételek nem biztosítottak: korlátozott a határidő, formai hibákra való hivatkozással utasítanak el kérelmeket, noha nincsnek a kérelmezőknek erre szakosodott ügyvédjeik, a fordítás és többnyelvû tájékoztatás megoldatlan, a táborok pedig zsúfoltak az elbírálás megvárásához? A gyakorlatban ezek a hiányok a kérelmezők többsége számára végzetes szűrőnek bizonyulnak.
Az eljárások megnehezítése éppúgy, mint a kitoloncolások, nyilvánvalóan rögtönzött válaszok a problémára. Mindkettőnek feltûnő hátránya, hogy erős ellentmondásban áll az Emberi Jogok Európai Egyezményével és a Genfi Konvencióval – az európai multikulturalitás, és kisebbségi egyenlőség alapvetéseivel.
Válasznak tekinthető ugyanakkor az a szemlélet is, amely a bevándorláspolitikát egy pocra teszi a biztonságpolitikával, sugallva: a bevándorlók csomagjában érkezik a terrorizmus és a szervezett bûnözés. A sugallat szigorítások sorát eredményezte, például azt, hogy nyáron hat ország szignózta a „Shengen III.” Tervet, mely a terrorizmus, a határon átnyúló bûnözés, és az illegális migráció elleni fellépésről szól. A közös európai határok és határőrség megteremtését már a ’99-es tamperei határozat is kitûzte, amelyet csak az ’Európai Erődítmény’ tervének kereszteltek, mert már akkor egyértelmûen állást foglalt a bevándorlókkal szemben: az európai biztonság érdekében kell őket ’integrálni’, vagy épp ’deportálni’.
és a szabadság, egyenlőség….
Hasonló gócpont a „már bent lévők” integrációja, és az ezzel kapcsolatban kialakult társadalmi ellenérzés. A bevándorlásügy sajnos itt is az Uniós politika propagandájává kezdi kinőni magát, mely a nyugati jóléti állam omladozó szociális rendszerének szükségszerû átgondolásáról tereli el a figyelmet. Immár ezt a feltevést látszanak igazolni a franciaországi történések, és az arra adott keménykezû válaszok. Nyugat-Európából nézve kézzelfogható, hogy egyes kormányok sokáig az első generációt tették felelőssé a csökkenő szociális juttatások és a munkanélküliség miatt, amely bárhogy is nézzük, nem volt barátságos takitika. Ez az állaspont azonban már nem sokáig tartható, hiszen az egyenlőségi Európának két arca feslik fel: egy szegény és egy gazdag. A gettósodás szinte minden nagyvárosra jellemző, melynek csak egyik eleme a közelmúltban érkezett bevándorlók lakáshozjutási nehézsége: a lakhatás költségei az elmúlt öt évben általánosan 7%-kal nőttek Európában. Am a szociális probléma általános – bevándorláson túli – jellegét mutatja az is, hogy Párizsban, a legmagasabb háztámogatást élvező ország fővárosában, a szociális lakásra váróknak csak a harmada bevándorló, akik a várakozás közben elhagyatott épületekbe, balesetveszélyes hotelekbe költöznek. Rosszabb a helyzet Olaszországban ahol az 1.3 millió hivatalos bevándorló mellett megmondhatatlan számú a nem hivatalos jelenlét; de sokkal jobb a lakhatás Skandináviában. A gettósodás másik oka persze a kultúrális szegregáció, ami már a második illetve harmadik generációt is érinti. Egyes vélemények szerint azonban itt nem egyszerûen a „beilleszkedni nem tudásról” van szó, mintsem a többségi és gyakran kizárólagos kultúra értékeiről, amelynek asszimilációs gyakorlata nagyon messze áll az egyenlő bánásmódtól vagy a felvilágosult egyetemességtől, és burkolt elkülönülést teremt. Az iskola ugyanis nemcsak az európai történelem vívmányait, hanem a társadalmi egyenetlőtlenségeket, és a fennálló hatalmi rendet is közvetíti (amelyben a bevándorlók szükségszerûen másodlagos polgárok). Ehhez felszámítva a nehéz életkörülményeket, talán nem csoda, hogy a második nemzedék sarjai általában rosszabbul teljesítenek mint az európaiak. Szatírikust képet ad egy minderről egy Clichy-sur-Bois-ban letartóztatott fiatal, akit a rendőrség már korábban más ügyben állított elő. A srác saját fiával és anyukájával él együtt. Amikor a bíró megkérdezte, mit követett el a korábbi letartóztatásáért, ő azt válaszolta: „Szabadságot, egyenlőséget, testvériséget”.
Eddig tüneti kezelések
Az erőszakos kitoloncolások, továbbá az Európán belül és kívül egyre növekvő szociális egyenlőtlenségek azt a kérdést vetik fel, vajon valójában az emlegetett „megfelelő európai harmonizáció”, és „a bûnözés elleni harc” jelentik-e a dolgok tartalmi megoldását? E politikai vezényszavak a tények fényében formaivá válnak, hiszen a bevándorlás menedzselése a jelenlegi gyakorlatba lefordítva azt jelenti, hogy a szükséges munkaerő zöld lámpát kap, a feleslegeset pedig kiutasítjuk. A terv szerint a jövőben csak a származási országból megkötött munkaszerződések fogadhatók el, melyben a munkáltatónak már előre komoly pénzügyi és szociális garanciákat kell vállalniuk a majdani dolgozóikért. Vajon ki lesz az a vállalkozó aki előre pénzt fizet ki dolgozójára, netán magára vállalja az orvosi ellátás költségeit?
Maradnak nekünk megoldatlan kérdések: Vajon milyen hatással lesz a szakemberek elszívása a fejlődő országokra nézve? A biztonság- és a bevándorláspolitika egybemosása vajon mennyiben szolgálja a félelmek és fóbiák életben tartását a tárgy higgadt kezelése helyett? A válaszokat talán már sejteni lehet a jelenlegi intézkedésekből. A tüneti kezelések pedig ritkán eredményesek.
….
A menekültek és a terrorizmus közvetlen összefüggését tudományosan kimutatni még nem sikerült. A politikai ideológiára és a szabadpiacra alapuló bevándorláspolitika ezért, azt gondolom, csak tüneti kezelések, melyek a többrendbeli állampolgárok kialakításával a munkapiacon etnikai szegmentációt a társadalomban pedig jogegyenlőtlenséget szülnek: lesznek egyrészt a papírnélküliek; majd a harmadik világból legálisan érkezők (akiknek jogai korlátátozottak, és munkaidejûk véges); és a teljes jogkörrel rendelkező, egyenlő közösségi polgárok. A jéghegy csúcsának kerülgetése éppen azokat a világszíntû egyenlőtlenségeket termeli újjá, amelyek a bevándorlás tartalmi elemét képezik.
Ma természetesen nehéz a döntéseket hozni, hiszen mégis emberi sorsokról van szó. Igy maradnak nekünk a kérdések. Mindenekelőtt az, hogy hogyan érintett Magyarország ezekben a távoli, tompa eseményekben? Mert magyar álláspontot a legalizációk kapcsán keresve sem találtunk. Kitekintve a Parlament tornyai közül, érdemes lenne mégis foglalkozni a történésekkel. Bár hazánknak nincsen tengere, ahol a szerencsétlen emberek a kamera előtt fuldokolnának, úgy, mint a dél-spanyol és olasz tengerpartokon, a menekülttáborok száma bőven eléri a nyugati normát (8 db), és a Magyarországra érkezők közül is egyre többen maradnak. Sajnos fogalmunk sincs arról, honnan jöttek ezek az emberek, mi elől menekültek, mit kellett „átúszniuk” idáig, hogy bejussanak az önmagát védő európai jólétbe, a szociális és politikai teret a külső fenyegetéstől óvó erődbe – míg ugyanezen országok korántsem érintetlenek a jelenleg folyó, menekülteket teremtő háborúkban, és milliókat költenek a menekültprobléma pár kilóméteres elodázásáért. Magyarországnak immár ezen térség problémáit kell viselje annak minden velejárójával, így felelősségével is, mert úgy tûnik, nem csak a bevándorlók, hanem a mi sorsunk is a tét. Talán egy olyan szemlélettel, mely nem a sivatagi felügyelet megteremtéséről, és a kontinens köré építetendő védőbástyákról szólna, még meg lehetne fordítani a folyamatokat…
Irta: Rajacic Agnes, a Kent-i egyetem szociálantropológusa, az International Organisation for Migration-Párizs volt munkatársa
[1] A francia szervezetek (Emberi Jogok Ligája, Zöldek, Nemzeti Anti-Deportálációs Kampány Egyesülete) által kibocsájtott tiltakozó közleményt 29 francia, 9 angol, 3 német, 2 spanyol, 2 belga szervezet szignózta, az Emberi Jogok Európai Szervezetével, és a Bevándorlók és Európai Allampolgárság platformjával egyetemben. Az Amnesty International külön közleményben fejezte ki aggodalmát.