Le kell számolni azzal az európai felfogással, amely szerint a bevándorlás biztonsági kérdés, amely szorosan összefügg a terrorizmus elleni harccal. A zéró tolerancia – amelyet Franciaország után Spanyolország is magáévá tett – nem megoldás.
Magyar Hírlap, 2005.11.14., Rajacic Ágnes
Ha a franciaországi lázadás átterjed a Pireneusokon, a spanyol kormány is kész zéró toleranciát alkalmazni, ahogyan azt a szomszédja tette, biztosította Jaques Chiracot José Luis Rodrígez Zapatero spanyol miniszterelnök az Elysée-palotában a múlt héten. A két vezető együttműködésről állapodott meg, mert az „illegális bevándorlás nem csak spanyol, vagy európai, hanem világprobléma”. Míg ezek a kijelentések – a mindig bájos franciás túlzással együtt – sem annyira meglepőek, érdekesebb a hír második része: megállapodtak arról is, hogy az együttműködésbe bevonják Marokkót is, amely nem a bevándorlók egyik kiindulópontja, hanem tranzit ország is egyben. Valószínűleg ebben a szellemben cserélnek majd eszmét azon a jövő szerdára tervezett marokkói ebéden reggelin is, amelyet a francia és spanyol belügyminiszterek fogyasztanak el VI. Mohammed királlyal – eredetileg az ország függetlenségének 50. évfordulója alkalmából.
De mi a zéró tolerancia, és miért fontos Marokkóban ebédelni?
A szigorú kifejezés eredetileg a New York-i polgármester, Rudolph Giuliani találmánya, most pedig annak a politikai válasznak a neve lett, amely minden más szociális reform elé a rend helyreállítását tűzi célul Franciaországban, így a szükségállapot kihirdetését, a kijárási tilalmat, és a lázadásban részt vevő külföldiek kiutasítását az országból. Ezeket az intézkedéseket sokan bírálják, főként azért, mert erőszakra erőszakkal válaszolnak. Nem most jutottak azonban a francia vezetők eszébe; beleilleszkednek abba az európai politikába, mely a bevándorlást egybemossa a bűnözéssel és a terrorizmussal. Ám a „több fronton” zajló események: a fekete-afrikai bevándorlók marokkói problémája és a franciaországi lázadás több nehézséget gördítenek e biztonságpolitika elé, amellyel immár nemcsak a menekültügyi szakemberek, hanem a politikusok is egyre inkább tisztában vannak.
Bevándorlás és biztonság
A biztonságot és a bevándorlást már az 1999-ben elfogadott tamperei határozat is egy kalap alá vette, amikor a közös európai határok és határőrség megteremtését tűzte ki célul 2010-ig. Ezt a határozatot később az „európai erődítmény” tervének keresztéltek el, mert úgy foglalt állást, hogy a kontinens biztonsági érdekeit figyelembe véve kell a bevándorlók sorsáról –integrálásukról vagy a kiutasításukról – dönteni. Ebben a szellemben fogant meg ez év nyarán a „Shengen-III.” tervezet is a németországi Prüm városában, amelyet hat ország írt alá az új határokról, a terrorizmusról, a határon átnyúló bűnözés és az illegális migráció elleni közös fellépésről. Az Európai Unió a megállapodásoknak megfelelően 30 millió eurót különített el a bevándorlók visszafordítását célzó programok végrehajtására 2005 és 2006-ban. Másrészt olyan jelzőrendszer kialakítása kezdődött meg, amely képes felügyelni Európa tengeri és légi határait is: rakétakilövésre is alkalmas lokátorokról van szó, amelyek akár a líbiai sivatag teljes felügyeletét is képesek ellátni Olaszországból, illetve azonosítani tudják menekülteket szállító hajókat. A Spanyolországban már működik az elektromagnetikus rendszer (SIVE – Sistema Integrado de Vigilancia Exterior), amely automatikusan ellenőrzi az egész Gibraltári szorost és marokkói partokat. Az új – mondani sem kell: méregdrága – technológiák tesztelését az EU által felállított ad hoc központok koordinálják Spanyolországban, Görögországban és Olaszországban.
Mi a haszna?
E nagyszabású technikai megoldásokat szemlélve azonban a bevándorlásüggyel foglalkozók körében aggodalom ütötte fel a fejét: mi a közös légvédelem és biztonságpolitika tényleges haszna a menekültügy megoldásában? Az illegális bevándorlás természetesen nem kívánatos dolog, de azt is nehéz elhinni, hogy az Észak-Afrikából szinte ruhátlanul érkező menekültek konkrét veszélyt jelentenének az európai biztonságra. A múlt heti párizsi találkozóból pedig úgy tűnik, hogy hasonló biztonságpolitikai válaszokat tartogat a francia diplomácia is a kialakult belpolitikai helyzetre, habár már elismerik, hogy nem csupán véletlenszerű, rendbontó zavargásokról van szó, amelyeket rendőrségi intézkedésekkel le lehetne állítani, hanem olyan szociális problémákról, amelyek a társadalom reformját kívánják. Ez utóbbi pedig nem esik egybe az illegális bevándorlás és a terrorizmus elleni harccal – ahogy a menekültek bevándorlása sem függ össze közvetlenül a terrorizmussal.
A biztonságpolitikai szemlélet tehát reformra szorul, és éppen ezért fontos a marokkói ebéd: vajon milyen lesz a három, a migrációs kérdésben közvetlenül érintett ország döntése? A történelem mindenesetre már kopogtat a tárgyalóajtón: Marokkó most ünnepelte Nyugat-Szahara elfoglalásának harmincadik évfordulóját, erős tiltakozást váltva ki Madridban. Nyugat-Szaharából 1975-ben vonult ki Spanyolország, a területet azóta is az ENSZ legzűrösebb konfliktusai között tartják számon, ahol kétségtelenül brutálisan elnyomják a függetlenségért harcoló lakosságot. Franciaország sem semleges fél Marokkóban, ezért érdemes figyelni, vajon mi lesz a marokkói kérés és az európai ígéret, és mi az európai bevándorlás politika jövője?
A szerző a kenti egyetem szociálantropológusa, az International Organisation for Migration-Párizs volt munkatársa