2015 szeptemberében, tunéziai barátnőmmel, hirtelen elhatározással elindultunk Törökországba, hogy találkozzunk szír menekültekkel. A saját szemünkkel akartuk látni, hogyan kelnek át a tengeren Európa felé. Akikkel akkor találkoztunk, azóta mindannyian eljutottak Németország különböző részeire. Másfél év után mi is elérkezettnek láttuk az időt arra, hogy meglátogassuk őket. Nem gondoltuk, hogy éppen egy terrortámadás után fogunk Berlinbe érkezni.
Ami a német fővárosban első látásra feltűnik, az a rendfenntartók hiánya. December 26-án, a reptéren egy szál rendőrrel sem találkozunk. A kijáratnál már annyira hiányoznak, hogy az információs pultnál érdeklődöm irántuk. A srác a másik oldalon nagyon meglepett arcot vág, mintha nem értené, miért kellenének ide rendőrök.”Nem volt itt egy terrortámadás múlt héten?,” vágok én meg nagyon naiv arcot. „Vannak rendőrök, de nem ám minden sarkon,” zárja le az ügyet, kicsit viccelődve.
Lehet, hogy túlparáztam az egészet a budapesti hozzáállásommal, mert az első benyomás, miszerint itt minden a legnagyobb rendben van, később csak tovább erősödik. A metróban nem látni biztonsági őrt. A miniképernyőn viszont mennek a rövidhírek a támadásról: az olasz rendőrről, aki lelőtte Amrit, de nem érzi magát hősnek. Aztán, hogy egy felmérés szerint, a németek 69 százaléka nem érzi magát akkora biztonságban, mint korábban.
Ezt rakd össze. Ilyen felmérést nálunk céltalanul biztosan nem tennének közre, de akkor igen, ha több rendőrt kellene mozgósítani, vagy törvényt szigorítani. Berlinben meg nem vezetnek be vasmarkú biztonsági törvényeket a bevándorlókkal szemben, mert “bűnözők mindenhol vannak”, ismételték később többen, akikkel beszéltünk.
A munkavállalási eljárást az idén könnyítették meg ahhoz, hogy mindenki egyenlő eséllyel induljon. A bajor parlament elnöknőjének karácsonyi beszédjében is a Freiheit szó a leghangsúlyosabb, de ő azért kiemeli azt is, hogy minden bevándorlónak alkalmazkodni kell a német szokásokhoz.
Inesnek tűnnek fel először a vizslató civil ruhások. Ő is parázott, mert a terrortámadás után a családja nem akarta utazni engedni. Attól féltek, hogy a “nemzet rossz hírneve” visszaüthet rá, mióta ennyi tunéziai terrorista mászkál Európában, és az egyik unokaöccse is beállt, ahogy ezt korábban megírta. Lelkére kötötték, hogy legalább ne franciául beszéljünk.
A megtermett férfi beszáll az U-bahnba, egy állomás erejéig körülnéz, majd kiszáll, és beszáll egy másik szerelvénybe. A csomópontoknál néha többen is vannak együtt. Ez megnyugtató: civil vagy nem civil, de rendőr. „Nincs sok rendőr, és a fegyvert is csak nagyon szigorú szabályokkal használhatják”, mondja Tim, egy negyvenes éveiben járó ingatlanos, akivel a Checkpoint Charlie mellett találkozunk később.
Amíg ideértünk, sehol nem ellenőriztek. Sem a Dóm előtti tömegben, ahol hosszú töprengés után vettünk koncertjegyet, sem a Pergamon Múzeum előtt, ahol több száz ember állt sorban. A Humboldt egyetemre meg csak úgy besétáltunk, mert egy plakátra ki volt írva, hogy integrációs kurzusokat szerveznek a bevándorlóknak. Automatán nyíltak ki az ajtók egészen a tanulmányi iroda ajtajáig, ami az ünnepek miatt zárva volt.
Tim is a szabadságban hisz, mint a legtöbb berlini. Húsz évesen állt a Checkpoint nyugati oldalán, amikor azt megnyitották a kelet-európaiaknak, és ahogy mondja, 18 millió keleteurópait fogadtak be. Szerinte a menekülteknek egyszerűen joguk van segítséget kérni és kapni, és senki sem fogja az életét kockáztatni egy csónakban, ha lenne más választása.
Hiába mondom neki, hogy nem mindenki háborús menekült, aki Németországba jött, és hogy ő fogja az adójából fizetni az ittlétüket. Erre szinte megvetően válaszolja, hogy
„Virágzó és gazdag ország vagyunk, mindenünk megvan. Még a jelenlegi állás szerint is, nyolcvan németnek kell eltartania egy menekültet, amíg nem áll munkába. Nevetséges félelmet kelteni, azt állítani, hogy nem tudunk megbirkózni ezzel a helyzettel.”
Érdeklődöm, hogy még a világháborúból jöhet-e ez a felelősségérzet. Nemmel felel, és hozzáteszi, hogy a lakása mellett is van egy menekülttábor, de szerinte ettől a környék nem lett kevésbé biztonságos, az ő hűtője meg kevésbe teli. El is kísér minket Berlin nyolcvan mecsete közül az egyikhez.
A Gedächtniskirche melletti karácsonyi vásárban, ahol a terrortámadás történt, a pultos kisasszony szerint ugyanannyi látogató van, mint korábban. Viszont több a fényképező turista. A lerombolt rész el van barikádozva, több részén pedig gyertyatenger ég az elhunytak emlékére. Emberek sétálgatnak, esznek és nézelődnek. A forralt borosnál két fiatal kifejti, hogy kétszer ugyanott nem lesz baj, és egyébként sem hajlandóak megijedni.
A berliniek nem hajlandók megijedni és megutálni a bevándorlókat. Sokan egyetértenek egy, a youtube-on keringő videóval, amit egy szabadúszó újságíró készített. Gyáva féregnek nevezi a merénylőt, aki ebben a két világháború borzalmait megélt, nagy múltú városban akart hatni a kisstílű cselekedetével.
A következő részben a szírek mondják el, hogyan megy a soruk és változott-e a megítélésük Németországban.