Az unokatestvérem az Iszlám Állam katonája lett

Tunézia, pontosabban egy ottani különleges civil összefogás a napokban vette át a Nobel-békedíjat. Az országot úgy emlegetik, hogy az egyetlen, amelyben az arab tavasz valóban a demokrácia felé tett váltást hozott. Ennek ellenére az országban történt már több véres iszlamista terrormerénylet, mintegy ötezer fiatal pedig elment Szíriába, hogy ott harcolja meg az „igazak harcát”. Rokonságuk legtöbbször tehetetlen, és nem érti ezeknek a fiúknak és lányoknak a tetteit. Köztük van Inès A. is, akinek az unokatestvére tavaly vált dzsihadistává. Inès harminchárom éves, középosztálybeli értelmiségi. Lapunknak leírta, hogyan történt, és mit élt át.

VS.HU

Emlékszem rá, ahogy a sárga foltokat mutatta a szép, nagy kezein. Büszke volt rájuk. A foltok a magas hőhatás miatt keletkeztek a fagylalttölcsér-készítő üzemben, az idénymunkája alatt. Az érettségije utáni nyáron történt, nagyon boldog volt. Mosolyával mintha mindenkinek azt üzente volna, hogy most ő férfivá vált.

Az unokatestvérem M. A. A. egy életszerető, lelkes fiú volt, ötgyerekes család tagja. Négyen vannak fiúk, és egy lánytestvérük van. Apja, az én nagybátyám a hadseregből vonult nyugállományba, szereti a rendet és a fegyelmet. Felesége háztartásbeli, egy igazi tyúkanyó, aki mindent megadott a gyerekeinek, mindig is az volt a vágya, hogy jól öltözöttek és képzettek legyenek.

A család gyerekei ezekhez hasonló átlagos fiatalok voltak

BARÁTNŐJE VOLT, SZÓRAKOZÓHELYEKRE JÁRT

Bár neki nem volt képesítése, ragaszkodott hozzá, hogy a gyerekei továbbtanuljanak. Szóval, rendes család volt. Az unokatestvérem a radikalizálódása előtt olyan volt, mint minden hasonló korú fiatal. Barátnője volt, bárokba és diszkókba járt a barátokkal, sportolt, focizott. Épp olyan normális fiatal volt, mint a testvérem vagy a környékbeli fiatalok. Nincsen olyan részlet, ami megmagyarázná a változást. Vallásos sem volt. Nem imádkozott, nem böjtölt ramadán hónap alatt. Alkoholt is ivott.

Emlékszem, hogy a nagybátyám néha arra panaszkodott, hogy a fia késő este jött haza. Félt, hogy vitákba keveredhet, miután eláztatta magát, hogy részegen kocsiba ül, de soha nem gondolta volna, hogy ennél nagyobb gondokkal kell majd szembenéznie. A köztünk lévő korkülönbség miatt én nem álltam szoros kapcsolatban az unokatestvéremmel, ráadásul ő Bizerte-ben lakott, mi meg Tuniszban.

Kevés alkalom adódott a találkozásra, de telefonon és Facebookon beszéltünk. Jól emlékszem arra a beszélgetésre, amelyet az érettségije után folytattunk a továbbtanulásáról. Nem igazán tudta, hogy milyen szakot válasszon, és Dubajba akart menni a nővérével. A nővére intelligens és rátermett lány, angol nyelven tanult, és Dubaj után Kuvaitban telepedett le, két fiútestvérének is segített ott munkát találni.

M. A. A.-nak fontos volt olyan diplomát szerezni, amellyel könnyen munkát találhat. Minden vágya volt, hogy belépjen az amerikai álomba: a munka, a pénz, az esti partik és a lányok világába. Ezért akart Dubajba menni. De én azt gondolom, tán nem is csak ezért. Az unokatestvérem mindig tudta, hogy mit akar. Az érettségiátlaga nem volt olyan erős, hogy Tuniszban vagy egy másik nagyvárosban, Szúszában vagy Szfakszban tanulhasson tovább. Végül Gabès elveszett szegletébe került. Ő, aki egy nyitott szellemű városban nőtt fel, most egy a szokásaiban és életmódjában ultrakonzervatív településen találta magát.

A nagybátyám és apám rendszeres kapcsolatban vannak, telefonon adják-veszik a családi híreket. Az egyik beszélgetésük után apám elmondta nekünk, hogy M. A. A. abbahagyta az ivást, és hogy a nagybátyám megnyugodott. De aközben, hogy nyugodtabb volt, kissé gyanakodott is. Egy évvel jártunk a forradalom után.

Tunézia az arab tavasz után először idilli képet mutatott

AZ UTCÁN FELTŰNTEK A SZAKÁLLAK, A FEJKENDŐK

Amikor Rasid Gannúsi iszlamista politikus 2011-ben visszatért angliai emigrációjából, nagyon sok minden átalakult Tunéziában. A szokásaink fokozatosan változtak, még a köszönés formája is más lett. Nem azt mondom, hogy iszlamizálódtunk, mert muszlimok voltunk a forradalom előtt is. De az iszlám felfogása változott meg, és a mindennapi gyakorlata is.

Közben az én életem is felborult. A média új viselkedést akart ránk erőltetni. Már nem az állam kormányzott, hanem embercsoportok tettek rendet a kerületekben. Senki nem kérte őket, hogy átvegyék az állam szerepét, de ezek az emberek kezdték diktálni nekünk a forradalom vagy a vallás nevében, hogy mi elfogadható, és mi nem. A mi véleményünket senki sem kérte ki. Sokáig úgy tettem, mintha minden rendben lenne, pedig semmi sem volt rendben. Az utcán feltűntek a szakállak, fejkendők és nikábok.

Elveszettnek éreztem magam, mert nem tudtam, merre tovább, de mindig hű maradtam az elveimhez. Igen, tunéziai vagyok, muzulmán vagyok, de ettől még nem fogom az új muzulmán gyakorlatukat követni. A nővérem mérnök, és mindig is Tunézia iszlamizálódása ellen foglalt állást. Végül ő is beállt a csordába, és feltette azt a mosogatórongyot a fejére, eltakarta a szép fekete haját, amelyre korábban annyira büszke volt.

Aztán egyre több lett a szakáll és fejkendő

MINDEN ROSSZRA FORDULT

Mindebben a zajban nem kaptunk hírt a nagybátyám családjáról. Mígnem egy nap megláttam a Facebookon a vahabita – az iszlám egyik szigorú ága – ruhába öltözött unokatestvéremet. Először azt hittem, viccel. A mecsetben készült fotó és a mosolya is olyan oda nem illő volt, úgyhogy nem is igazán figyeltem rá. Néhány nappal később, egy bizerte-i szalafista tüntetésről tett fel videót. Az első sorban kiabálta, hogy „Allah akbar!”

Mi a franc történt vele?

Megkérdeztem az apámat, aki elmondta, hogy M. A. A. abbahagyta tanulmányait, és hazaköltözött. Új társaságban tölti minden idejét, imádkozik, tüntet, és másokat győzköd, hogy kövessék. Az egész család aggódott érte, de azt hitték, hogy ez a lángolás egyszer el fog múlni, és a fiuk nemsokára újra észhez tér. Nem tartották távol a csoporttól, de ragaszkodtak hozzá, hogy folytassa a tanulmányait.

Ebbe végül bele is egyezett. A nagybátyám és a felesége úgy gondolták, hogy ha visszamegy Gabès-ba, majd eltávolodik a bizerte-i szalafista társaságtól. Persze nem tudták, hogy az egyetemi kollégium még veszélyesebb, mint Bizerte: az unokatestvérem egy radikális fiúval került egy kollégiumi szobába. És minden rosszra fordult.

Apám telefonon beszélt a nagybátyámmal, majd hirtelen elhallgatott. „Értesítened kell a rendőrséget ma” – ismételte meg kétszer, majd letette a telefont. Apám nyugalmazott rendőr, tudja, mit beszél. A szobatársnál fegyvereket találtak. Fegyvereket! Életünkben nem láttunk fegyvereket és tankokat, de most már fegyverek köröznek Tunéziában. Hát, ez eléggé rémisztő. Az unokatestvéremnek meg a legjobb barátja a srác, akinél most kalasnyikovokat találtak. Féltettük őt, féltettem a testvéremet, féltettünk minden velük egykorú fiatalt és egész Tunéziát.

„Korábban nem is láttunk fegyvert”

Az unokatestvéremet bevitték a rendőrségre. Kikérdezték, és 48 óráig tartották benn. Az anyja a két nap alatt megnyugodott, mert azt gondolta, hogy a fia a rendőröknél legalább biztonságban van. De nem lehetett vég nélkül fogva tartani. Elengedték, az útlevelét elkobozták.

Az arab forradalmakban az elnököket megdöntötték, és az iszlamista mozgalmak nyomultak be a helyükre. Egyiptom, Jemen, Líbia már messze nem a jázminos forradalom volt. Szíriában, Bassár el-Aszad viszont nem szándékozott lemondani, és mindenáron el akarta kerülni azt, hogy a forradalom „járványa” terjedjen el országában. Az Aszad-rezsim ellen pedig „iszlamista” hadsereget kellett küldeni.

A tunéziai fiatalok boldogan fedezték fel az iszlám új, vahabita verzióját, és lelkesen mentek a frontvonalra. Húszéves fiatalokról jöttek hírek, akik az otthonukat hátrahagyva Líbián keresztül Szíriába utaztak.

Az új fenyegetéssel szemben a tunéziai családok saját eszközeikkel próbáltak vigyázni a gyerekekre, fiúkra és lányokra, de egyáltalán nem volt könnyű felvenni a harcot a Facebookkal vagy a Viberrel, meg a többi eszközzel, amelyekre a szélsőséges csoportok rátelepedtek, hogy a fiatalokat a halálba szállítsák.

Szüleim féltették a húgomat, aki hál’ isten nem jutott el a radikalizálódásnak ebbe a szakaszába, de a fejkendőjéhez hű maradt. A nagybátyám úgy gondolta, legjobb, ha a fiát most már kiveszi az egyetemről, hiszen távolról nem tudja ellenőrizni. De M. A. A. már ragaszkodott ahhoz, hogy folytassa a tanulmányait, megszerezze a diplomáját, és Dubajba menjen. Meggyőzte szüleit, hogy ő nem követi a szobatársa példáját. A szülők hitték, hogy az igazat mondja, és ami azt illeti, a hazugságai rendkívül ügyesek voltak.

Két hónappal ezután a nagybátyám és felesége egyszer csak nem tudták, hol van a fiuk. Nagybátyám utánament Gabèsba , de semmi nyomot nem talált. Egy hónappal ezután a nővére által üzent a Facebookon, hogy egészséges, és Líbiában van.

De a fenébe is, hogyan tudott Líbiába menni útlevél nélkül? Mindannyian ezt találgattuk. Nyitva vannak a Tunézia és Líbia közötti határok? Talán a kormány (az iszlamista párt volt hatalmon) szemet hunyt afelett, hogy fiatalok – akiket az iszlamista párt a szíriai dzsihádra bujtott fel – útlevél nélkül közlekedjenek? Vagy új dokumentumokat szerzett illegális határátlépéshez? Bárhogyan is jutott át a határon, ez csak az állam hibája lehetett, hogy elmulasztotta ellenőrizni a határait.

Sok fiatal papírok nélkül jut át a határon Líbiába, pedig elvileg szigorú az ellenőrzés

MINDENKI TUDJA, HOGY ÖLNI MENT

Az unokatestvérem eltűnése a halálhírével volt egyenlő. Emlékszem, hogy az egész család felkerekedett, hogy meglátogassuk a nagybátyámékat, a házban már ott ültek a család más barátai is. Katasztrófaként éltük meg az egészet, és nem tudtuk, hogyan kell vigasztalni őket. Az emberek egyfolytában azt hajtogatták, hogy sajnálják, szánják őket, mintha az ő hibájuk lett volna az egész. Mit is lehet mondani egy családnak, amely végigélte, hogy a gyereke radikalizálódik, és dzsihádot megy harcolni? Végül is, mindenki tudja, hogy ölni ment. Ölni.

A tettei bűntettek Isten szemében és mindenki más szemében. Hogyan lehet megmondani nekik, hogy a fiuk bűnözővé vált? Nincsen útmutató a társadalomban arra, hogy ilyen helyzetben hogyan kell viselkedni. Egy ünnepségen nevetünk, táncolunk és gratulálunk a rokonoknak. Ha betegek, meglátogatjuk őket, gyors felépülést kívánunk, ha meghal valaki, akkor részvétünket fejezzük ki. De a dzsihádba betérés esetén mit kellene mondanunk? Minden ember elveszett, aki oda megy. Nincsenek rá szavak. Hát, én sem tudtam azt mondani, hogy majd biztos vissza fog térni a szülei karjába, és nem megy el Szíriába.

És valóban nem ez történt. Néhány hónapig Líbiában maradt a kiképzés miatt, majd a család megint a Facebookról tudta meg, hogy már Szíriában van. Líbiából Törökországba ment, majd gyalog Szíriába, hogy ott megvívja a csatáját Isten nevében.

Nagybátyámat, aki minden eszközt megragadott arra, hogy felkutassa és visszatérésre bírja a fiát, végül a felesége beszélte le a Szíriába utazásról. Ő a férje életét féltette. „A többi gyerekedre is vigyáznod kell” – emlékeztette a férjét, amikor az nekiindult volna.

Az unokatestvérem Skype-on ad magáról hírt. Rendszertelenül. Annyit tudunk róla, hogy Alhaskában van, már két felesége van, és valószínűleg gyerekei is születtek. Az apja azt mondja az ismerősöknek, hogy csak „logisztikai feladatokkal” bízták meg. De én tudom, hogy a szép kezeivel, amelyekkel korábban tölcséreket készített, most fegyvereket forgat és embereket öl.

http://vs.hu/kozelet/osszes/az-iszlam-allam-katonaja-lett-az-unokatestverem-1214